"Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."
     Márai Sándor 

Utálom… A magány az élet legkegyetlenebb dolga. És most nem arra a se kutyám, se macskám féle magányra kell gondolni. Most arról a magányról beszélek, amikor minden a helyén van. Minden ember ott van, az életedben ahol lennie kell. Reggel felkelsz, elindulsz az iskolába, tanulsz, lefekszel aludni és ez így megy napról napra. De mégis ott vagyok, az iskolába elnevetek mindenkivel…. De amikor hazaérek, néha úgy érzem, hogy nincs senkim. Pedig van, ott vannak a szüleim, a barátok. Mindenki ott van. Barátnőm azt mondta, hogy az lehet a baj, hogy nem ragaszkodok úgy senkihez. Szóval, hogy nincs egy olyan személy, akihez úgy nagyon ragaszkodnék. És igaz nem ragaszkodok annyira senkihez. Ott van az egyik legjobb barátnőm. Imádom őt, de egyszerűen nem találkozunk állandóan. /Mondjuk, ezt a jövőben lehet meg tudjuk oldani. / A suliban is ott vannak a barátaim őket is imádom, de nem tudom. Olyan fura ez az egész mert, mostanában kezdtem el ezt érezni, hogy valami hiányzik. Nincs a helyén és ezt még nem éreztem. Lehet, hogy csak a serdülőkor teszi és csak túl érzékeny vagyok a világ dolgaira, de lehet, hogy nem.. :/